„Szabad ország, szabad város, szabad rakpart.”– posztolta Karácsony Gergely.
Szép szlogen.
Csak van vele egy apró gond: a rakpartot nem megnyitották, hanem ismét lezárták az autósok elől.
A kommunikációban ez úgy hangzik, mintha Budapest kapott volna valamit.
A valóságban viszont egy működő közlekedési útvonalból vesznek el újra és újra egy darabot. Először hétvégén és ünnepnapokon, május végétől pedig már hétköznap esténként is.
Ezt hívják most szabadságnak.
Csakhogy ez a szabadság valahogy mindig úgy néz ki, hogy valakiknek több lesz a tér, másoknak kevesebb lehetőségük marad közlekedni.
Aki gyalogol, rollerezik vagy biciklizik, annak „megnyílik” a rakpart.
Aki autóval használná, annak lezárják.
Ügyes szócsere, de attól még a lényeg nem változik.
Még mindig nem értjük, hogy mi ebben az akkora várostörténeti csoda.
Budapesten tényleg az lenne a legnagyobb gond, hogy nincs hol sétálni?
Nincs park?
Nincs tér?
Nincs Duna-parti rész?
Nincs Margitsziget, Városliget, Népliget, Kopaszi-gát, sétány, pad, fa, fű, kavics, piknikpléd és kézműves limonádé?
Dehogynincs.
Itt nem arról van szó, hogy legyen hol kikapcsolódni.
Itt arról van szó, hogy egyre természetesebbnek próbálják beállítani: ami eddig autóval is használható közterület volt, azt időről időre el lehet venni, aztán rá lehet írni, hogy „szabad”.
A rakpart nem díszlet a város szélén, hanem a budapesti közlekedési hálózat része.
Egy útvonal, amelyet sokan használnak, mert arra ésszerű menni.
Nem hobbiból, nem divatból, hanem mert az élethez néha közlekedni is kell.
A terv szerint napközben még lehet autóval haladni, délután öt után viszont vége a történetnek. Mintha a város délután ötkor kikapcsolna.
Mintha onnantól senki nem menne haza, gyerekért, munkába, orvoshoz, bevásárolni vagy ügyet intézni.
A legszebb az egészben, hogy ezt „szabad rakpartnak” hívják.
Miközben pont azok nem használhatják, akiknek eddig tényleges közlekedési útvonal volt.
Ez olyan szabadság, ahol előbb kizárunk egy csomó embert, aztán megünnepeljük, hogy milyen befogadóak vagyunk.
A „szabad rakpart” tehát jelenleg azt jelenti, hogy bizonyos embereknek szabadabb, másoknak kevésbé.
Ez nem átgondolt közlekedésszervezés, hanem politikai látványprojekt.
Szép szavakkal eladott lezárás, ahol a „szabadság” addig tart, amíg az autós oda nem ér a sorompóhoz.
Mi nem azt vitatjuk, hogy a városban legyenek élhető közterek.
Legyenek. Kell is.
Csakhogy az élhető város nem ott kezdődik, hogy az egyik közlekedési formát módszeresen kiszorítjuk.
Lehet ünnepelni, lehet rá szlogent írni, lehet úgy tenni, mintha most valami nagy közös ajándékot kapott volna Budapest.
A valóság ettől még elég egyszerű:
A rakpartot nem felszabadították.
Az autós EMBEREKTŐL vették el.
Ne hagyd, hogy mások döntsenek helyetted!
Csatlakozz hozzánk tagként!
https://autoserdekvedelem.hu/csatlakozz/
A munkánk csak akkor lesz sikeres, ha minél többen álltok mellénk.
Ezt úgy tudjuk elérni, ha posztjainkat lájkoljátok, megosztjátok, bekövettek.
Köszönjük!
